Pesti Visszhang

2019.jan.18.
Írta: kormos.krisztian 379 komment

Mert O nem 1 G...

Az elmúlt egy hónap alatt valami - ha mozgásba még nem is lendült, de – csak-csak megmozdulni látszik a magyar közéletben. Ez vitán felül áll. Ha a történésekkel kapcsolatban megoszlik is a társadalom véleménye millióegy kérdés mentén, akkor is kijelenthetjük, hogy jelentős események zajlottak le a szemünk láttára az elmúlt egy hónap Budapestjén, amelyeket valamilyen formában értékelnünk kell, még ha nem is véljük sejteni a folyamatok irányát és esetleges kimenetelét. Egy eddig a jelentőségéhez mérten csekély alkalommal érintett és véleményem szerint nem kellően megvitatott pontjára szeretnék most rávilágítani az eseményeknek, kívánom vitára bocsájtani.

Minden forradalom, rendszerváltás vagy rendszerváltozás vagy rendszerváltoztatás; (és még napestig lehetne sorolni a tartalmában lényegében valóban eltérő, de jelen szempontból irreleváns fogalmi különbségeket magában hordozó parafrázisát) egy kalap alá véve: gyökeres társadalmi, gazdasági és politikai átalakulás szükségszerűen rendelkezett jelszavakkal, jelképekkel, szimbólumokkal. Ezek amellett, hogy egyfajta víziót tártak az adott átalakulásban szervesen részt vállaló szereplők elé, egyszersmind összpontosították az ilyen módon a horizontra vetített cél elérésére irányuló erőket egy zászló alatt.

Ezt a funkciót kívánja betölteni az O1G jelszó is, hozzáteszem egészen kiválóan, hiszen egyre gyakrabban találkozik szembe vele az ember, legyen szó a hóba rajzolásáról Debrecenben vagy éppen egy kézilabda meccsről. Az ellenzék, ideértve nem csak a formálisan működő ellenzéki pártokat, hanem jóval inkább a társadalom a rendszerrel szembehelyezkedő rétegeit elfogadták a jelszót magukénak, és örömmel használják. Ennek ellenére szeretném leszögezni: az O1G a lehető legrosszabb választás egy olyan jelszónak, amely hosszútávon akár az összes rendszerellenes erőt tömörítheti, sőt, amely egy új a Nemzeti Együttműködés Rendszere utáni IV. Magyar Köztársaság legitimációjaként, nemzeti minimumaként és erkölcsi alapjául szolgálhatna. Ugyanis ez lenne a valódi feladata egy jelszónak jelen pillanatban, ez az a feladat, amelyet az O1G tökéletesen alkalmatlan ellátni.

Amennyiben az eredetét nézzük az O1G jelszónak már szembeötlő ellentmondásba ütközünk. Egy olyan ember szájából hangzott el ugyanis ez a mondat, aki éveken át eufémizmussal élve több mint haszonélvezője volt a rendszernek és az Orbán Viktorhoz fűződő bensőséges kapcsolatának. Egy olyan ember mondta ki ezt a jelszót először a személyes sértettségtől vezérelve és nem a rendszerrel való szembefordulás okán, aki egy belső hatalmi harc következtében személyes vagyoni és hatalmi veszteséget szenvedett; ellenség lett a barátból. Nyilvánvalóan látszik, mennyire személyes tartalma van a mondatnak, valamint hogyan született: személyes ellentétből a rendszerkritika gondolatától teljességgel mentesen.

De kibontva a kifejezést további ellenérzést válthat ki belőlünk mint jelszó. „Orbán egy geci.” – állítja a jelszó. Ha csak egyszerűen elemezzük a mondatot látható, hogy az alanya „Orbán”, nem a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Természetesen Orbán, mint sajátságos rendszerének karizmatikus vezetője olyan szinten összefonódott a rendszerrel magával, hogy absztrakt szinten értelmezhető volna úgy is, hogy ez a rendszerre vonatkozik. Azonban ebben a megfogalmazásban absztrakció híján Orbán személyére vonatkozik. Nem az elmúlt közel harminc évet veti el és a NER-t, és állítja a helyébe az új köztársaság vízióját; nem a diktatúrát utasítja el, és kiállt demokráciáért; és nem is a tekintélyuralom helyett óhajt szabadságot, nem. A mondat Orbán elutasítását jelenti. Azt, amit ő jelent; azt, amit maga a rendszer, nem foglalja magában. A másik felét, az állítmányt is boncolgatva egy újabb kérdés merül fel: Az a baj Orbánnal, hogy egy „geci”? Aligha. Számtalan intézkedése történt a fülkeforradalom óta, amik ellen a magyar társadalom tiltakozhat, ezeket egy szóval nehéz kifejezni, mégis úgy hiszem a „geci” biztosan nem tartalmazza egyik lépését sem az elmúlt kilenc évnek, amely a demokrácia leépítéséhez, a társadalom megvezetéséhez, a gazdaság, a kultúra, az oktatás és az egészségügy stb. lezüllesztéséhez vezetett.

Továbbá amellett sem lehet elmenni, hogy milyen értéket hordoz a mondat maga. Tudom, sokan vallják, hogy XXI. században káromkodni megengedhető minden platformon. Ezt tagadom. A politikai közbeszédnek a társadalomban betöltött egyik szerepe volna, hogy egyfajta példát mutasson, értéket közvetítsen. Ezt a funkcióját volt, amikor nagyszerűen be is töltötte. Elég csak visszagondolnunk a reformkor parlamenti vitáira. Az ékes magyar beszéd, a választékos, nívós kifejezésmód semmiképpen sem elvetendő, sőt társadalmi követelménynek kellene lennie. Mindenesetre amennyiben e jelszó alá kívánjuk beterelni a társadalom elégedetlen tömegeit nem mehetünk el amellett, hogy ezzel hozzájárulunk a közbeszéd további vulgarizálódásához, mélyítjük a betemetendő árkokat, és aláássuk az elkövetkező rendszerváltás erkölcsi bázisát. Magyarország miniszterelnökét soha, semmilyen körülmény között nem hívhatja senki „geci”-nek a pozíciót betöltő személyétől függetlenül. Az, hogy ilyen mélységekbe süllyedt a magyar közbeszéd nem csak tünete, következménye, de részben kiváltó oka is jelenlegi közállapotoknak. A közerkölcs romlásával és a szavak súlyának erodálódásával kikövezett út vezetett el a jelenlegi kormányzati kommunikációhoz, a propaganda sikeréhez, a széleskörű kiábrándultsághoz és apátiához, hovatovább. magához a NER-hez. Ilyenkor szokás azzal védekezni, hogy „de a másik”. Az erkölcsi győzelem ugyanakkor nem egyenlő a háborúban aratottal; ha a másik kegyetlenebb eszközökhöz nyúl, éppen azok elutasítása az elvárt magatartás.

Azonban ha mindezt figyelmen kívül is hagyjuk, akkor is érdemes megvizsgálni az üzenet lényegi mondanivalóját. Hogyan határozza meg az üzenet ez ellenzék célját? Egyértelműen Orbánnal szemben. Ez nem egy „valamiért” küzdő nép jelszava, sokkalta inkább egy „valami ellen” szembeszállóé. Kommentár nélkül csak vessük össze a két jelszót: „Szabadság, egyenlőség, testvériség” – „Orbán egy geci”. A pozitív tartalom hiánya csupaszon hagyja a horizontot. Nincsen cél, a cél mindössze egy Orbán nélküli rendszer; de hogy az éppen milyen értékeken fog felépülni; homály fedi. És ebből a szempontból látható igazán, hogy az ellenzék ismét sikertelenül próbál kitörni ördögi köréből. Saját identitását szélnek eresztve egy új nemzeti minimumon alapuló közös ellenzéki platform és együttműködés helyett az O1G jelszó foglalta el a közös célok betöltendő helyét. Következésképpen az áttörés továbbra is váratni fog magára; azok a széles tömegek, akik az ellenzéki alternatíva hiánya miatt támogatják a NER-t, az O1G jelszó mögött továbbra sem vélnek majd felfedezni egy rendszert váltani képes ellenzéket.

"A fordulat éve"

A „fordulat éveként” szokás emlegetni 1948-at, az esztendőt, amely leforgása alatt megkezdődött a kommunisták nyílt hatalomátvétele. Ennek a „fordulatnak”, vagyis az addig leplezett kommunista térnyerés nyílt, határozott és agresszív hatalomátvétellel való felváltásának a lehetőségét a belföldi és a nemzetközi helyzet együttvéve teremtette meg. Az elcsalt „kék cédulás” választás és a Vörös Hadsereg „Ausztriával való összeköttetést biztosító”, Magyarországon állomásozó csapatai, a Magyar Kommunista Párt háború utáni tevékenysége és a háborúnyertes, demokratikus Nyugat Kelet-Közép Európát évtizedekre elnyomásra predesztináló szemhunyása a keleti tömb kialakulása felett.

Most itt állunk, a fordulat évének 70. évfordulóján, és bár mind az évforduló felett, mind a hatalom évfordulóra rendezett sajátos fordulata felett elsiklottunk, ideje pár perc néma csenddel és annál hangosabb töprengéssel adóznunk az évfordulónak. Akár szembe merünk nézni a nyilvánvaló igazsággal, akár nem, a miniszterelnök tusványosi beszéde többet jelentett, mint gondolnánk. Mélyebb betekintésre engedett szert tenni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elkövetkező éveibe.

A kapu most is nyitva áll a fordulat előtt a belpolitikai és a nemzetközi politikai helyzetet megfigyelve egyaránt. A hatalom sziklaszilárd a 2010 óta eltelt idő kormányzati ténykedésének köszönhetően, az ellenzék kellőképpen fragmentált és esélytelen, globális konjunktúra van jelen és a külpolitikai inga - ha nem is szélsőjobbra, a jobbnál viszont igencsak jobbra - lengett ki et cetera. Minden körülmény adott a fordulathoz. És noha a hatalom nem is az 1948-as fordulathoz hasonlatos fordulatot hajt végre, sebészi pontossággal vágja keresztül a politikától – nem csak hogy elméletben, de még az Alaptörvényben is írásba foglaltan - független társadalmi szférák gordiuszi csomóját.

A 2018-as fordulat nem a leplezett és a nyílt hatalomátvétel mezsgyéjén lépett át, a hatalomátvétel már teljesen lezajlott. Az idei fordulat egy autoriter rendszert indított el a totalitarizálódás útján. Hiszen mi különbözteti meg az autoriter rendszereket a totalitárius rendszerektől? Elsősorban az, hogy míg előbbiek a hatalom konzerválását szolgálják, addig utóbbiak társadalomformáló víziókat vetítenek maguk elé. Éppen ezért előbbi csak olyan mértékben avatkozik bele a politikától független társadalmi szférákba, hogy fenntartsa egyeduralmát, szemben ezzel utóbbi a kívánt társadalomkép eléréséért az élet minden területét átszővi, átideologizálja és a maga képére formálja.

Ez a társadalomformálási igény felütötte fejét ebben a rendszerben is. Hogy eredetileg is ott lebegett-e végső célként a horizonton, vagy csak az eredeti célt, a stabil autoriter rendszer kiépítését meghaladva jelent meg a hatalom berkein belül, azt homály fedi. Ugyanakkor - az eddigi kimondatlan és olykor akaratlan társadalomformáló lépéseket, mint a bevándorlásellenes kampányt felváltandó - megjelent a társadalomformálásra törekvő politikai akarat. Hamar testet is öltött a tudomány, az oktatás és a kultúra függetlensége ellen tett lépésekben.

Nem téved hatalmasat, aki a mostani rendszert a rendszerváltozás előttihez hasonlítja, az viszont téved, aki állampártról és pártállamról beszél. A Fidesz bár a gyakorlatban jelentősen egybeolvadt az államigazgatással, elméleti síkon jogilag szigorúan elkülönül ellenben a rendszerváltozás előtt összeforrott párttal és állammal. A demokrácia látszatára ügyelnek. És bár sem procedurális értelemben (a demokrácia egy bizonyos alkotmányos intézményrendszer), sem szubsztantív értelemben (a demokrácia közjó szerinti kormányzás) jelenleg nincs Magyarországon demokrácia, a demokrácia látszatát kiválóan színlelik. A demokratikus intézményrendszert formailag megőrizték, habár magukhoz láncolták és kiüresítették, tartalmilag megszűntették. A közjó szerinti kormányzás mítoszát pedig hathatósan élteti a propaganda, olykor ezzel magyarázva az egyébként súlyosan antidemokratikus vagy embertelen cselekedeteket.

Az emberben óhatatlanul is felsejlik az Augustusi principátus rendszere. Az ókori köztársaságkorabeli Róma, amely elvesztette köztársaság jellegét. Az Augustusi principátus a princeps szóról, vagyis a senatus elöljárójáról kapta a nevét, amely tisztséget nevezetesen Augustus töltött be. A princeps szavazhatott elsőként a senatus-ban, ahol az első szavazatot látva a senatus-i többség mindig tudta, hogyan kell szavazni, hiszen a senatus-i névjegyzéket censor-ként Augustus állította össze.

Az Orbáni „neo-principátus” hasonlóképpen működik, ha nem is princeps-ként és censor-ként, de a kormánypárt pártelnökeként a frakciófegyelmet és a választási törvényt felhasználva megingathatatlan parlamenti többséget tudhat maga mögött. Ezzel a hatalommal nála van az egyeduralom szelencéjének kulcsa, és nem rest kinyitni azt.

Augustus tanult Caesar hibájából, nem épített ki színtiszta diktatúrát, a kérdés az, vajon a mostani fordulat milyen mélyre fog minket vezetni? Egy enyhe kilengés a totalitarianizmus irányába, vagy egy teljes fordulat? Vajon Orbán tanult elődei hibáiból?

Madárjóslat az Orbán-korszak végéről

A demokrácia gyászünnepét jelentő április 8-ai választás estéje óta naponta jelennek meg újabb és újabb eszmefuttatások arról, még hány ilyen csúfos kudarccal végződő választásra van szükség, hogy az ellenzék végre észbe kapjon, és alapjaiban véve újragondolja politikáját. Hogy még hány évet kell az Orbán-korszakban töltenünk a várva várt kormányváltáshoz vagy a folyton hangoztatott – de a medveállatka módjára mindent túlélő és akár a biológiai halál állapotából, ha kell kevesebb mint három nap alatt feltámadó, majd elködösült tekintettel és elmével tovább tengődő ellenzéki pártok miatt folyton-folyvást kitolt határidejű – ellenzékváltáshoz, egyben a kormányváltás sokak által vélt elsődleges feltételéhez.

Egyesek azt hiszik, hogy mindez deus ex machina az Európai Unió beavatkozásával, például az uniós támogatások jogállamisági feltételekhez kötésével vagy a 7-es cikkely élesítésével egyik napról a másikra magától megoldódik, ezzel leemelve önnön vállukról történelmi felelősségük súlyát. Mások a messiásvárás régi magyar hagyományát felidézve bizonyos személyekbe vizionálják a politikai megváltót, aki egymaga vet véget a NER-nek, igazságot szolgáltat és betölti a „harmadik honalapító” történelmi szerepét Magyarország új alapokra helyezésében.

Véleményem szerint az Orbán-korszak végének megjövendöléséhez mindössze meg kell vizsgálni az NER legitimációs forrásait. Az Orbán-rendszer négy forrásból meríti legitimációját, mégpedig Orbán Viktor személyes karizmájából, a rendszer komparatív elfogadhatóságából, a vélt vagy valós gazdasági sikerekből és a biztonság szavatolásának tévképzetéből. Ezek természetesen egymással összefüggésben állnak, sőt részben át is fedik egymást, azonban a legitimációs források ilyesfajta csoportosításával lehet a legkönnyebben megérteni a rendszer működését.

Orbán Viktor személyes karizmáját nem nagy ördöngösség értelmezni. A magyar néplélekben mélyen gyökeredző, időnként már az orosz mintára hajazó paternalizmus az elmúlt évszázadot szinte szünet nélkül végigkísérte (Horthy, Rákosi, Kádár). Nem meglepő, hogy ismét felütötte fejét jelen esetben Orbán Viktor, a mindenhez értő honatya, nagyszerű családapa és egyben tökéletes házastárs személyében. Mondhatni ő a nemzet példaképe. Így, ha valaki nem ért egyet vele, vagy kritizálja politikáját, akkor az a "hazaáruló" a nemzetet szidja.

A komparatív elfogadhatóság azt jelenti, hogy a NER más rendszerekhez viszonyítva jobban működik. Ennek az álcának a fenntartására szolgál az, hogy a kormány saját eredményeit az „elmúlt nyolc évhez” és a "hanyatló Nyugathoz" viszonyítja, ezzel alátámasztva azt az állítását, hogy ha vannak is hibák a rendszerben, még mindig sikeresebbek vagyunk, mint a korábbi "szocialista/liberális kormányok" idején voltunk, vagy mint más európai országok.

A gazdasági sikerekből fakadó legitimáció erősen hasonlít a kádári jóléti politikából eredő legitimációra. A jelentős részben a világgazdasági tendenciákra és az Európai Uniós támogatásokra visszavezethető - a régióban mellesleg korántsem kiemelkedő - gazdasági teljesítmény, valamint az egyéb gazdaságpolitikai lépések, például a minimálbér emelése vagy az adócsökkentések mind a kormány sikernarratíváját erősítik, továbbá munícióként szolgálnak a komparatív elfogadhatóság alátámasztásához.

A biztonság szavatolása minden állampolgár legalapvetőbb igényei és az állam felé támasztott elvárásai közé tartozik. Érthető, ha háborús időkben vagy egyéb valós veszély fennállása esetén a társadalomban rejlő félelmek felerősödnek, és az állampolgárok mindent alárendelnek a béke és a biztonság elérésének. Azonban jelenleg nem veszélyezteti Magyarországot semmilyen külső vagy belső ellenség. Ennek ellenére a kormány a folyamatos ellenségképkereséssel (Brüsszel, migránsok, Soros, civil szervezetek stb.), a háborús retorikával és gyűlöletkeltéssel (Állítsuk meg Brüsszelt, Stop Soros stb.), valamint a propagandisztikus eszközöket alkalmazó média manipulációjával (MTVA, Tv2, EchoTV, rádióadók, Lokál, vidéki sajtó stb.) megkérdőjelezhetetlen veszélyeket fest a horizontra, amelyeket - ha valóságtartalmuk elenyésző is - a társadalom széles körei létező fenyegetésként értelmeznek. Az így repedésmentesen felépített alternatív valóságban pedig – megint csak a rendszer komparatív elfogadhatóságát bizonyítja, hogy – csak a kormánypártok képesek garantálni az ország biztonságát ellentétben a fragmentált, egymással megegyezésre képtelen, kormányzásra alkalmatlan, csupán a pénz és a hatalom által érdekelt ellenzékkel.

A fent leírt bekezdések borzalmas tükrei a mai magyar valóságnak, ugyanakkor ebből az irányból lehet csak igazán megérteni a rendszer működését, és ezzel részben megjövendölni az Orbán-korszak végét. Hiszen a legitimáció hiánya a hatalom megingásához vezet. Úgy hiszem a NER haláltusájában számos külső és belső körülmény fog közrejátszani, olyan körülmények, amelyek a rendszer legitimációs forrásait ássák alá. Azonban a körülmények változásának alfája és ómegája az idő lehet egyedül.

Idő kell ahhoz, hogy feltűnjön az ellenzéki térfélen egy hiteles és Orbán Viktorral versenyképes politikus, ahogyan idő kell az új generáció felnövéséhez is, akik elkötelezettek a demokrácia felé, és mintának tekintik Európát. Időre van szüksége a magyar társadalomnak is, hogy megeméssze és feldolgozza teljesen a rendszerváltás óta eltelt időszakot, és újra erőt merítsen a változáshoz. Idővel a nemzetközi gazdasági helyzet sem lesz ilyen felhőtlen, és idővel – amire egyébként már jelek is mutatkoztak az új uniós költségvetés előkészítése során – az európai uniós támogatások mértéke is csökkenni fog.

Az Orbán-korszak legnagyobb ellenfele az idő, és ez ellen nem tudnak küzdeni semmilyen eszközzel. Minden nap közelebb kerülünk a NER végnapjához, amit nem lehet elodázni. Az ellenzék egyetlen feladata, hogy gyorsítsa ezeket a folyamatokat és készen álljon a történelmi pillanatra, amikor mindennek vége szakad. Innen már nincs visszaút, megakadályozni azt, ami az elkövetkező években ránk vár már nem lehet. Mindössze annyit tehetünk, hogy megfogadjuk Churchill szavait: „Ha a poklon mész keresztül, csak menj tovább!”